Szeretteink emlékére!

Szösszenet a vélt, vagy valós érzelmeinkről...

Emlékezzünk azokra, akik a legtöbbet adták nekünk: AZ ÉLETÜNKET. Ők a mi Szüleink.

Ha már nincsenek velünk, akkor azért.

Ha még velünk vannak, akkor azért.

Ez a hétvége az eltávozott szeretteinkről szól.  Vajon tudunk rájuk, elfogadással, elengedéssel, szeretettel gondolni?

Ezt a pici szösszenetet (a teljesség igénye nélkül) szeretném megosztani veled Kedves Olvasó, a már eltávozott, de a szívemben, a testemben, a cselekedeteimben nap, mint nap velem lévő szüleimről. Ők valószínű velem, a szívemben, bennem lesznek egész életem folyamán.

A mai nap, mely az eltávozott szeretteinkről szól, felelevenített bennem néhány mozzanatot, emlékképet a saját szüleimmel kapcsolatosan:

Anyukám:

Emlékszem, hogy gyermekkoromban mennyire haragudtam anyukámra azért, mert nekem kellett a Húgomra vigyázni 6 évesen, mert már 7 évesen meg tanítatta velem a legegyszerűbb ételek főzését, és az egész családnak főztem. Azért is haragudtam, mert az öcsém csínytevései miatt én lettem leszúrva, büntetve. Azért is haragudtam, mert 13 évesen vitt engem magával napszámba, és büszke volt rám, hogy ugyanolyan mennyiségű munkát végzek, mint a felnőtt asszonyok. Aztán azért is nagyon haragudtam, mert 14 évesen nem engedte meg, hogy tovább tanuljak. A leges legjobban talán akkor haragudtam rá, amikor 15 évesen Budapestre költöztem, amit nem bírt elviselni, nem akart elengedni. Sokszor okoltam őt mindenért, mert nagyon sokáig csak az élt bennem, hogy mennyi rosszat tett velem, közben nem vettem észre, mert a haragom erősebb volt, hogy mindamellett mennyi mindent tanított nekem.

Amikor feloldottam a haragomat, akkor láttam meg igazán mit miért tett az Anyukám, és mindazt, amit tőle kaptam gyermekkoromban, mennyire tudtam a saját javamra fordítani a felnőtté válásom során. Már gyermekkoromban megtanította velem, hogyan kell felelősséget vállalni egy gyermekért, önmagamért, az életért, életemért, hogyan lehetek jó „konyhatündér”, hogyan álljak ki magamért. Azt is megtanította velem, hogy nem csak lexikális tudással lehet építeni karriert, hanem a bennünk elültetett önbizalommal, a felelősségvállalással, az önfelvállalással, az odaadással, a szeretettel. Nagyon hálás vagyok azért, hogy korán megtanította velem a föld és a természet szeretetét. Leginkább azért vagyok hálás, mert tőle kaptam az életemet, mert a maga módján mindent megtett, hogy nekem a legjobb legyen.

Apukám:

Nagyon-nagyon dühös voltam rá, mert soha nem volt velünk: a munkája miatt általában kéthetente hétvégén láthattuk. Aztán dühös voltam rá akkor is, amikor végre otthon volt, mert leszázalékolták, de ebbe a semmit tevésbe belerokkant és az alkoholhoz menekült. Nagyon dühös voltam rá, mert akkor, gyermekkoromban úgy éreztem, hogy soha nincs jelen az életemben. Dühös voltam rá, mert anyukámat hibáztatta a saját „bukásáért”. Nagyon dühös voltam rá, mert mindig azt gondoltam, hogy neki a család, és az anyukám odaadása nem fontos. Dühös voltam mindazért, amit tett, és mindazért, amit nem tett, de én elvártam tőle.

Amikor feloldottam magamban az apukám irányába bennem élő dühöt, akkor már képes voltam emlékezni, hogy mennyi mindent kaptam tőle. Amikor kéthetente haza érkezett az szinte ünnep volt számunkra. Mindig hozott „ajándékot”. Abban az időben általában egy darab narancsot, vagy egy darab banánt, amit testvériesen háromfelé osztott. Amikor ő megérkezett, akkor mindig volt libamáj, libahús, finom sütemény, mert ünnepeltünk. Nagyon haragudott anyukámra, mert nem engedett tovább tanulni, és azt mondta, majd segíti az életemet. Így is lett. 15 éves koromtól megtalálta számomra azokat a munkahelyeket, amelyek az életem alakulásában sorsdöntő fontosságúak voltak. Az apukám irányába érzett dühömet – ami sokkal erősebb volt, mint az anyu iránt érzett harag valaha is – nagyon későn, már az Anyukám halála után sikerült csak feloldanom magamban. Bárcsak előbb sikerülhetett volna, mert akkor sokkal több és hosszabb időt tölthettünk volna együtt abban a szeretetben, aminek nem voltak többé akadályai a vélt sérelmeim.

Ezzel a pár sorral szeretném felhívni a Figyelmedet Kedves Olvasó, hogy a szüleink nélkül mi nem lennénk. Ezért érdemes velük még életükben feloldani azokat a dühünket, haragunkat, agressziónkat, elutasításunkat, amelyekről vagy tudunk, vagy sem, mert mélyen lenyomtuk, elfojtottuk.

Nekem megadatott az a lehetőség, hogy még életükben feloldhattam azokat a negatív érzelmeket, emlékeket, rossz érzéseket magamban, amelyekért őket hibáztattam. Még éltek, amikor tiszta szeretettel, elfogadással tudtam velük kapcsolódni, ezért a haláluk is természetes volt számomra. Nem maradt bennem semmilyen lerendezésre váró érzelem.

Kedves Olvasó!

Ha már a szüleid egy másik dimenzióban vannak, akkor is van lehetőséged, hogy a Te lelkedben béke, elfogadás és szeretet szülessen meg. Lehetőséged van önmagadban feloldani azokat az elfojtott érzelmeket, amelyeket a halálukkal együtt, esetleg sokkal korábban eltemettél önmagadban.

Ha még élnek, akkor érdemes átgondolni, hogy mennyit segíthetnél önmagadon azzal, ha egy másik szemüvegen keresztül megvizsgálod a szüleid cselekedeteit, gondolatait, érzelmeit az Ő oldalukról, és nem a saját vélt vagy valós negatív érzelmeid megközelítéséből. Amikor erre képes leszel, akkor először a megértés szintjén, majd az elfogadás szintjén megélheted azt a tiszta szeretet, amit korábban az elfojtott negatív érzelmeidtől, sérüléseidtől nem tudtál soha elérni magadban.

Ha nagyon erőteljes ellenállást tanúsítasz, vagy azt gondolod, hogy Te ezen már régen túl vagy, akkor még nagyon sok a tennivalód ezen a téren.

Szeretettel kívánom Neked, hogy az eltávozott szüleid, nagyszüleid emlékét a tiszta szeretet érzése övezze.

Szeretettel kívánom, hogy ha még életben vannak a szüleid, de bármilyen típusú elutasítás, harag, elfogadás hiánya van benned, akkor azokat minél előbb old fel, hogy teljesebb, harmonikusabb életet élhess, amellyel megteremted a gyermekeid kiteljesedettebb jövőjét is.

Köszönöm, hogy elolvastad!